Párizs. Az easyjet szokásához híven egy órát késett, úgyhogy már 11 után landoltam az Orlyn. Az Orlyval nevű – a várost a reptérrel összekötő, vezető nélkül közlekedő vonat – már nem járt, így kissé kalandos úton: busszal, metróval, vonattal, alig több mint 2 óra alatt értem St. Cloud-ba. St. Cloud egy külváros, zöldövezet csinos villákkal, csendes kis utcákkal (már amennyire Párizsban bárhol is csend lehet). Igen, az ott töltött pár nap alatt folyamatosan csúcsforgalom, dugók, agresszív sofőrök – hiába a számtalan metróvonal – a Párizs legalább annyira élhetetlen, mint Budapest; talán még kissé bűzösebb is, amennyiben ez lehetséges. Az éttermekben a berlini árak dupláját kérik, az üzletekben 20-30%-al kerülnek többe az áruk. Szám szerint 3 azaz három franciával találkoztunk, aki kedvesnek nevezhető volt, egyébiránt a pincérek/nők, akikkel dolgunk akadt, arrogánsan viselkedtek, a többi párizsi akikkel valamiért kapcsolatba kerültünk (eltekintve szállásadóinktól) mind bunkók voltak. Nagyvárosi ártalom lehet ez. Tudom sokan mondják, hogy francia tulajdonságról van szó, pedig többnyire Pesten is ugyanezt a légkört lehet tapasztalni, talán a felszolgálás otthon azért még jobban megyeget. Egy(?)másik megfigyelés, aminek konklúzióját nem lehet sem elhallgatni sem tagadni: a párizsi nők tényleg nagyon az élen vannak, még a mi híres hazai „kínálattal” összevetve is.
Ami a hangulatot és főleg az építészetet illeti, Párizsban az elmúlt jónéhány évszázad nem múlt el nyomtalanul, a megalomán birodalmi szimbólumok mellett sok-sok szépség is megbújik; gyakorlatilag mindegy merre indul az ember, biztosra veheti, hogy hamarosan valami látnivalóba ütközik. Nekem leginkább a Rodin Múzeum tetszett, annak ellenére, hogy a felét sem láttam, mert jött a záróra (3/4 5-kor) és a francia szakszervezetek koncain hizlalt személyzet könyörtelenül kiparancsolt mindenkit. Akármit is csinált a fickó (mármint Rodin), minden művéből árad a zseni.
Érdekes élmény a Sacre Coeur környékét körüllengő hangulat, a helyi polgárok a Marlboro mellett egy számomra ismeretlen márkájú cigit is adnak, de hamisított parfümökből és Rolexből sincs hiány, a templom alatti park pedig leginkább a ny-i Morninsgide Park hangulatát idézi. Itt természetesen a könyvet, amit kerestem, is megtaláltam és beszereztem.
Ami az egyéb turista mágneseket illeti, a Notre Dame az amelyik nekem nagyon bejött, épp mise vége volt mikor bementünk és az orgonista egyszerűen zseniálisan játszott. Ha itt lenne, csak ezért elmennék minden vasárnap misére. A Tour Eiffel is jópofa éjszaka kivilágítva.
Az utolsó estét az Orlyn töltöttem: hajnalban indult a gépem, 3 körül kellett volna kelnem, hogy kiérjek a reptérre - taxival, mert más akkoriban nem jár. A helyi őslakos hajléktalanok táborától kissé távolabb meghúztam magam egy padon és 3 órát aludni is tudtam.
Jó volt újra Berlinbe érkezni. Az S-bahnon olvasgattam a reptéri Morgenpostot és mikor kiszálltam az Anhalter Bahnhofnál (persze szakadt az eső), szinte az arcomba csapott a friss tiszta levegő, a viszonylagos nyugalom és mikor a zebrához értem, egy autó megállt és átengedett az úton. Berlin más.
