A közelmúlt legfontosabb eseménye nem Berlinben történt: megszületett, ezzel a bátyám behozhatatlannak látszó előnyre tett szert - bár eszem ágában sincs versenyezni. Nehezen álom meg, hogy ne tegyek fel róla képet, de még nem sikerült vele szóban megállapodni és megszerezni a hozzájárulását a képek közléséhez. Hamarosan sor kerülhet erre is: február 13-án (azt hiszem péntek) megyek Mo.-ra, addig remélem sokat gyarapodik, dúsul a sörénye, hogy még jobb képek készülhessenek róla.
Berlinben szmog nincs, de köd van és hideg, a német gazdaság tovább csökken, úgyhogy újabb kis cég (mármint még egy újabb) akar tőlem órákat - remélem ez is összejön.
Anni újra jár németre és én is szívesen mennék már - ha az új órarendem kialakul (talán február közepére), akkor én is ismét hozzá látok.
Kultúréletünk mostanában kizárólag a tv, dvd, mozi háromszögre korlátozódik, de nincs is nagyon kedvünk ebben az időben kimozdulni. (Mellesleg elég jó filmeket láttunk mostanában.) Hamarosan kezdődik a Berlinálé (azaz már lassan egy éve Berlinben lakunk), de majd az is szépen besimul az eddigi programba. Nagy változatosságot a "sztárok" sem jelentenek majd, mert manapság nehéz elmenni a Potsdamer Platz mellett, hogy Tom Cruise-ba, Angelina Jolieba vagy Brad Pitbe ne ütközzön az ember.
Tomról jut eszembe: kerekezek valamelyi nap az Otto Suhron, éppen egyik kedvenc mérnökömhöz siettem, de nagyon siettem, mert már szinte késésben voltam. Az Otto Suhr elején egy buszmegállóban egy fiatal hölgy állt lesben, és mikor közelebb értem, kiállt elém a kerékpárútra. Ránézésre piackutatónak vagy kezdő szociológus hallgatónak tűnt, kezében mappa papírokkal, másik kezében toll. Egyszerűen megállásra kényszerített. Mondom neki, hogy nincs időm, mert késésben vagyok, de ez láthatóan nem hatotta meg – tapasztaltabb palivadász volt ő annál, hogy ilyen primitív okokkal, mint sietség, késés, munka, őt meggátolják. „Egyetlen kérdés csak” - mondta - „Hányas a lábad?” „46-os” - válaszoltam nagyzolva, mert bár a futócipőm 46-os, sokszor a 45-ös cipők is kényelmesen rámjönnek. Hiába, a beidegződés: size does matter.
Láthatóan megörült a válaszomnak és azt mondta, hogy menjek vele de gyorsan, mert valamit mutatni akar és csak egy pillanatig tart. Olyan határozottan beszélt, mint egy parancsnok és én – a bepalizott palimadár – már engedelmeskedtem is volna, de cangával voltam és nem mellesleg munkába menet éppen. „A kerékpár” - mondtam - „mennem kell. Sietek.” „Hozd azt is” - hangzott a válasz és én már követtem is fel egy lépcsőn, ahol előreszaladt és kinyitott nekem egy nagy üvegajtót, hogy bringával együtt beférjek. Megyek be, egy folyosón egy nagyobb terembe, ahol többen is voltak. Még mindig élt bennem a termékbemutató verzió és nem is álltam messze az igazságtól, mert ahogy jobban körülnéztem láttam, hogy körülöttem mindenfelé asztalok vannak, rajta könyvekkel. „Szóval valami könyvbemutató” - gondoltam.
Aztán egyszer csak megakadt a szemem az egyik könyv borítóján: L. Ron Hubbard. Honnan is ismerem a nevet. SZCIENTOLÓGIA! Beugrott. „Basszus, besétáltam a csapdába. Na húzás innen kifelé.” - futott át az agyamon és mondtam a hölgynek, hogy most már tényleg mennem kell, és már faroltam is kifelé. „Akkor holnap! Holnap mikor?” - próbálkozott, de már nem volt olyan magabiztos. Gondolom tanítják nekik valami tréningen, hogy az utolsó pillanatig csimpaszkodni kell a kiszemelt áldozatra, hát jött is a nyomomba. „Ich glaube nicht” - válaszoltam. Megúsztam hát a szektatagságot.
